Gondolataim egy úrról...

Los Angeles és a filmvilág tegnap lázban égett.Megfertőzött vele pár millió normál földi halandót -köztük a blog több szerzőjét- is. Ezért nem is lepődnék ne, ha rajtam kívül írna még valaki a jeles eseményről, ami a Kodak Színházban lezajlott.
Idén sikerült a jelölt filmek jelentős részét már idejében megtekintenem, így persze volt szinte minden kategóriában favoritom, akinek szurkolhattam. Aztán persze James Franco, kedvenc polihisztorom, volt az esemény műsorvezetője. Szóval tényleg vártam. Még akkor is, ha tudom, hogy egy-egy ilyen díjátadó ünnepség legizgalmasabb, legszórakoztatóbb része a vörös szőnyeges bevonulás. Ez idén sem volt másképp.Sajnos. Pedig minden olyan jól indult. Tényleg mosolyogtam a teljes mértékben az MTV Movie Awards kezdésére hajazó jelöltparódián. Mert gagyi volt ugyan kicsit, de azért vicces. Sajnos a lendület csak eddig tartott. A műsorvezetők legviccesebb megmozdulásaira ezek után csak James Franco folyamatos tweetjeiből derült fény. Ő tegnap igazából a tweetelést szakította csak meg rövid időre műsorvezetői tevékenységével. Társa Anne Hathaway (nem Shakespeare felesége,hanem a színésznő) pedig szegény annyira erőlködött, hogy annak csak nyögés lett a vége. És nem tudom, ki volt felelős a ruhái kiválasztásáért,de rástempliznék a homlokára egy piros fail feliratot... További gondolataim a showról röviden: Megint túl hosszú volt, de ez nem új. Sok internetes hozzászóló panaszkodott, hogy a legjobb dalokat minek előadni, mert csak húzzák az időt vele. Szerintem a show egyik csúcspontja volt az egyik produkció. Tavaly a montázsokkal volt bajuk, idén kihagyták. Nekem hiányoztak.Az autotunes kis klip bármennyire is vicces volt a maga módján, egyáltalán nem volt méltó az Akadémia színvonalához. Kár érte. Igazából csak azt az érzetet erősítette bennem, hogy díjátadó gála szempontjából tényleg az MTV Movie Awards az egyetlen olyan, ami tényleg szórakoztató. Mert az fiatalos, bolondos, ott meg lehet ilyeneket engedni. De nem egy ilyen nívós eseményen, ahol filmtörténelem íródik.
Azt hiszem, hajnalban ennyit gondoltam ki magamban. Most jön a győztesek listája, és a hozzá fűződő gondolataim.

30 Seconds to Mars: Hurricane

Zseniális.

Eat, pray, love-imádkoztam a végéért.

Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek. A kajával és a szerelemmel különösebb problémám nincs(főleg ha tényleg nincs velük probléma), a vallással már sehogysem járunk egy cipőben. De gondoltam, vessük bele magunkat ebbe a párszázoldalas könyvbe, biztos nem lesz rossz, ha már annyira hájpolják a filmet. Igen, nem egy mostani könyvélményről van szó, de a keserű ízt a mai napig a számban érzem. Lehet, nem voltam a megfelelő lelkiállapotban. Lehet nem tudtam a koraharmincas, romokban heverő nővel együttérezni. Lehet velem volt a baj. De nem érdekel, akkor se tetszett.
A sztori önéletrajzi ihletésű, főhősünk egy sikeres nő, férjjel, házzal, kocsival, klassz állással. Aztán kiderül, hogy nem minden arany, ami fénylik és annyira nem boldog a nő-tekintve hogy éjszakánként a fürdőben zokog. Amikor megszólítja egy hang, azzal beszélgetve jut el oda, hogy változtatnia kellene: beadja válását és csapot-papot otthagyva nekivág a világnak.
A könyv szerkesztése a helyszínekhez kapcsolódik: egy fejezet jut Itáliának, egyet India, az utolsót pedig Indonézia kapja. Az első blokk másról sem szól, mint az evésről. Nyomokban olasz szépfiúkat is tartalmaz a fejezet, de ez kb. olyan, mint a danone joghurt gyümölcstartalma: jó, jó, van benne, de örülnél a nagyobb daraboknak. Arról nem is beszélve, hogy a nem éppen tömött hűtő mellől nem jó a pizzákról, fagyikról meg mindenféle anyámkínjáról olvasni.
De nem adtam fel, a második részbe is belekezdtem. Ez időben is hosszabb munka termése volt, kb. másfél oldalanként haladtam-egyszerűen nem jött át. Ima-blokk. Részletesen leírta a jóga folyamatát meg hogy eleinte mennyire nem érezte a lényeget, de végül igen. Kb. ennyi maradt meg a nagyjából 200 oldalból.
A szerelemre már csak az akaraterőm és a kíváncsiságom vett rá, de láss csodát, ez egy emészthető, élvezhető rész volt. (vagy csak ennyire meggyötört az ima.) Érdekes balinéz infók a szigetvilágról és lakóiról, irigylésreméltó tájak(leírásaik). Olvasmányos. Már-már jó.
A végkifejlet viszont nagyon amerikai filmes, de minden rosszban van vmi jó, mint ahogy ebben a könyvben is: egyszer csak elfogyott az 500 oldal.

Röpke Razzie

Az Oscar elő-éjszakáján kiosztották a legrosszabbaknak járó díjakat, a Razziekat, vagy ha úgy jobban tetszik Aranymálnákat. nem kommentelek nagyon, mert idén sikerült kerülnöm a rossz filmeket, így nem tudok érdemben nyilatkozni. Az utolsó léghajlító tarolt,de a Sex and the city 2 sem panaszkodhat. Mindkettő kimaradt az életemből. Ezek szerint szerencsére...

De íme a lista:

Változatok egy témára - In the sun

"Will you help me to understand

'Cause I been caught in between all I wish for and all I need

Maybe you're not even sure what it's for

Any more than me"

Michael Stipe & Coldplay - In The Sun

Uploaded by mhlenoir. - Explore more music videos.

Nem tudok dönteni. De igazából nem is akarok...

British Academy of Film and Television Arts

Idén sajnálatos módon nem sikerült élőben végigkövetnem a londoni díjátadót, de mivel Oscar előtti utolsó nagy megmérettetésről van szó, szükségesnek érzem legalább felsorolni az egyes kategóriák győzteseit.
Mivel nem láttam még minden filmet, köztük a The King's Speechet sem, nem nyilatkozom a győztesekről. De van egy olyan érzésem, hogy a briteknek kicsit haza húzott a szíve...:)

Frozen

Adam Green agymenése három sífelvonón rekedt fiatal tragédiájáról, akik választhatnak a fagyhalál, vagy a leugrás gyilkos mélysége között. Vajon mit tesznek?

Szóval ma néztem meg a korábban csokis által már tárgyalt BURIED-et, amiben ugyebár Ryan Reynolds-ot temették el hat láb mélyre a sivatagban. Ezúttal egy hűvösebb táj ejti rabul a meghódítóit. A film helyszíne egy síparadicsom, ahová három fiatal érkezik, hogy elfeledjék az egyetemi élet búját-baját. Csak hogy egyik éjjel megáll alattuk a sífelvonó, és a segítség bizony nem mostanában fog odaérni. Így elkezdődik a verseny az idővel, a faggyal, és a farkasokkal. Vajon túlélik? Ez itt a nagy kérdés. Nyilván az ilyen filmekben, ha többedmagukkal rekednek valahol a szereplők, akkor egy ember biztosan meghal, valami teljesen értelmetlen halállal. Itt is ez a helyzet, de! a halál nem öncélú rendezői górfeszta, egyszerűen megtörténik. Nem csúfolhatjuk annyira idiótáknak őket, mint mondjuk a 127 óra hősét aki teljesen egyedül barangolja be a sivatagos, kies tájat, sziklahasadékokba hatolva, hogy aztán ott ragadjon a címadó időtartam’ra. Ezek a srácok csak síelni akartak egyet, de beszopták, mert szar a felvonó, kb. ennyi történik. Innentől kezdve a döntéseik legalább olyan drámaian ostobák, és elkeseredettek, mint az Open Water, 127 Hours, Touching the Void, vagy a BURIED szereplőinek tettei. Igazából teljesen emberi amit tesznek, mert nem sok lehetőségük van, emiatt tényleg átérezzük a lelki nyomorukat. S ha ezek a fajta filmek nem is operálnak nagy emberi drámákkal, vagy nívós történettel, azért mégis fordulatosak, és a székhez szegeznek bennünket. Mert azt ne mondja nekem senki, hogy bármit is megtudtunk arról hogy Ryan Reynolds karaktere alapvetően milyen ember. Csak az elkeseredettséget érzékeltetik, amikor már szinte állativá csorbul az emberségünk, és nem látjuk a kiutat. Vannak boldogabb, és kevésbé boldogabb kimenetelű túlélődrámák. A fent felsoroltak közül is van igaz történet, de akad kitaláció is. A kitaláció néha gyengébb történettel rendelkezik, mint az igaz történetek. A Buried-ben például szerintem durva ahogy a csávó cége felmond neki, mert koporsóba rakták és elföldelték. Na szerintem ilyet például a mai világban nem mernének megtenni, ha tudják, hogy erről a média hírt szerezhet. (Elvégre Ryan fenyegetőzött azzal, hogy szól az újságíróknak.) Tehát néha kicsit gyengébbek, de ugyanolyan durván elő van adva ez a fékevesztett reménytelenség, aminek hatására a néző eldönti, hogy: –

SOHA nem megyek sílifttel éjszaka ha senki se tud róla, nem megyek a sivatagba kerózni és NEM MÁSZOK SZAKADÉKOKBA, nem megyek búvárkodni és nem hagyatom ott magam.

De még sorolhatnám… Sok mindenre figyelmeztetnek ezek a filmek. Mindenek előtt arra, hogy mindig van remény, még ha egy pici is, de túlélhetjük. No kíváncsi vagyok most mit gondoltok. Túlélik-e vagy sem? ;)