Story: Van egy Johnny Marco(Stephen Dorff) nevű hollywoodi szupersztárunk, aki miután 11 éves lánya Cloe (Elle Fanning) hosszabb idő tölt vele, elkezdi átértékelni az életét.
Staff/crew: Főszerepben Stephen Dorff, aki javarészt B-kategóriás mozikban szerepelt, a nagyközönség a Pengéből ismerheti, vagy esetleg rémlik neki Britney Spears Everytime című videója. A lányát, Cleot, Elle Fanning, Dakota Fanning kishúga alakítja. A rendező Sofia Coppola, de producerként feltűnik a papa Francis Ford is. A zenét pedig a Phoenixnek kösöznhetjük.
Sofia Coppola le sem tagadhatná, hogy ez a film az ő műve. Ha valaki szereti a stílusát, ebben a filmben sem fog csalódni. Bár tény, hogy sok ember bizonyára nem tud mit kezdeni vele.
Színészek: Dorff ugye nagyon nem arról híres, hogy drámai szerepekben jelenjen meg a vásznon, de meg kell hagyni, meggyőzően alakít. Pedig ez tényleg nem könnyű egy szerep. Elle Fanning le sem tagadhatná, hogy kinek a húga. És itt nem a szembetűnő külső hasonlóságokra gondolok. A mozgáskultúrája, a mimikája, a szemmozgása...Komolyan néha úgy tűnik, mintha Dakotát klónozták volna. És szerencsére a tehetségét is átmentették Ellebe. Abszolúte ő a film lelke. És ez nem csak a karakterének köszönhető.
Zene: Phoenix.KISS, The Strokes, Foo Fighters, Gwen Steafani. Kell ennél több?
Látvány: Mint mondtam tipikusan Coppola. Néha egy az egyben Lost in translation. Annyira sokáig tart ki egy-egy képet, amiben annyira minimális a cselekvés, hogy akarva-akaratlanul elkezdesz egy szimbolika, egy mélyebb jelentés után kutatni. Már sokszor mondtam, hogy engem kifejezetten zavarnak, az ilyen kitartott képek, mert gyakran feleslegesek, de itt bevallom őszintén, talán két esettől eltekintve ezt nem éreztem. Pedig végig a határon mozgott.
Forgatókönyv: Jó szokásához híven Coppola maga írta. A felszínen nem történik semmi, de tényleg semmi. És talán emiatt mondanám rá azt, hogy ez inkább egy európai filmhez áll közelebb, mint egy amerikaihoz. Nem kell explicit kimondania semmit (nagyon kevés párbeszéddel dolgozik), mégis tudod, hol tartunk a fejlődésben. Bár azt azért nem merném rá mondani, hogy esetében a tettek többet mondanak minden szónál...
Rendezés: Következetes minimalizmus. Csend. Az unalom az a környezet, amiben "otthon érzi magát". Van ennek a nőnek valami elmebeteg egy tehetsége, hogy ennek az érzésnek olyan dimenzióit képes feltárni, amiről talán tudod ugyan, hogy létezik, de sosem gondoltad volna, hogy ebben a kulturális közegben jelenik meg.
4/5. Ehhez a filmhez rengeteg türelem kell. És biztosan nem mindenkinek éri meg kivárni a végét. De talán egy próbát mindenkinek megér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése