Az Interpol zenéje számomra mindig is egyfajta kettősséget jelentett. Vagyis igazából ez a kettősség nem is egyfajta. Számomra ez a zenekar tele van ellentmondásokkal. (Ez az egyik ok, amiért annyira szeretem őket.) Nem oximoronokról beszélek itt, mert ezek az ellentétek tökéletesen megférnek egymás mellett. Olyannyira megférnek, hogy igazából ezek nélkül talán nem is működne, nem érne el olyan hatást a zenéjük, mint teszi azt most. Hogy konkrétan mikre gondolok most? Van egy amerikai rockbanda, ami gyakorlatilag (az én fülemnek legalábbis) amerikainak álcázott brit zenét játszik. Van egy alapvetően dallamos rockzeneként definiálható hangzásuk, amihez egy olyan szövegvilág társul, ami inkább az egy szál gitárral fellépő, vagy teljesen elvont indie bandákra jellemző. A dalaik pörgősek, mozgásra kényszerítenek, de közben hihetetlenül visszafogottak, nem hagyják, hogy túlpörögj. Egy öltönyt viselő punkbandáról van szó, könyörgöm. Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de engem valamiért a Joy Divisonre emlékeztet. És talán éppen ezért gondolom rájuk is érvényesnek azon véleményemet, amit JD kapcsán már több embernek is kifejtettem: vagy szereted őket, vagy nem. Legalábbis az olyan emberek, akik tényleg figyelnek is arra, hogy mit hallgatnak, nem aláfestő liftzenén élnek, azok számára nincs nagyon arany középút. Az, aki eddig nem szerette őket, gyanítom az új album miatt sem fog változtatni a döntésén. Egy olyan ember véleményét viszont szívesen meghallgatnám, aki az Interpol albumon keresztül ismerkedik meg az együtessel...
Szóval az új lemez. Az Arcade Firenál leírtam, hogy azzal a 16 dallal talán kicsit túlzásba estek, itt azonban erről nem lehet szó, hisz összesen 10 dalról van szó (illetve ha az iTunes előrendelésről van szó, akkor 11ről). A lemez teljes hossza szűk 46 perc, ami teljesen tökéletes szerintem. Ha már megemlítettem a Joy Divisiont az előbb, felhívnám a figylemet egy újabb párhuzamra is velük kapcsolatban az Unknown Pleasures című albumuk tagolására vonatkozóan. (Erről korábban már itt írtam.) Az Interpolt is két részre oszthatjuk: az első öt dal (Success, Memory Serves, Summer Well, Lights, Barricade) gyakorlatilag a rájuk jellemző alaprock. Aztán jön a második öt dal (Always Malaise, Safe Without, Try It On, All Of The Ways, The Undoing), amiket már nehéz hova tenni. A dalok itt is tökéletesen illeszkednek egymás után, sőt, szinte már egymásba olvadnak. Olyan, mintha egy ultrahosszú dalról lenne szó. De igazából ez az egész album annyira egyben van, hogy az ember azt érzi, hogy egy történetet mondanak el neki ebben a háromnegyed órában. Az album első felében elpörög a hallgató, aztán a második részben lenyugszik, de fenntartja a rezgésszámot. Valahogy olyan, mintha egy buli közben elgondolkodna az ember, világmegváltó gondolatai támadnának és után valami nagyobb, valami magasztosabb után nyúlna. Kiváncsian várom, hogy ez a váltás az Interpol zenei jövőjét tekintve mit jelent...
Az album úgy egészében számomra Brecht epikus színházát juttatja eszembe (tudom, beteg elmém van), ahol csak részben sikerült megfelelően alkalmazni az elidegenítés elvét. Mert én valahogy az érzem, hogy ismerős és szívemhez közeli ugyan amit hallok, de valahogy mégis idegennek és távolságtartónak érzem. Itt egy újabb kettősség...
Nem tudom, ki hogy van vele, de én szeretem, ha valami gondolkodóba ejt, legyen szó könyvről, filmről vagy zenéről. És ez az Interpol album velem pont ezt tette. Nem tudom, érthető volt-e amit leírtam, mindenesetre várom az esetleges kommenteket!:)
Há, most néztem meg ezt a klipet...ne, epikus színház és az elidegenítés eszközei!:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése