Tie a yellow ribbon round the ole oak tree

Hosszú várakozási idő után végre eljött az a pillanat, amire gondolom már mindenki nagyon várt: Ther Yellow Handkerchief kritika a tejvatúrón! Na jó, gyanítom ez nem igaz, de lényegtelen, attól én még megírom.

Story: Brett Hanson most szabadult a börtönből, miután letöltötte hat évig tartó büntetését egy ember véletlen meggyilkolásáért. Mialatt azon morfondírozik, visszatérjen-e oda, ahol élete sorsdöntő fordulatot vett, megismerkedik két tinédzserrel, Martine-nal és Gordyval, akik felajánlják, hogy elviszik magukkal. Louisianát átszelő utazásuk során Brett először megpróbálja eltitkolni múltját, de lassanként egyre több mindent fed fel erőszak, bánat és rossz döntések árnyékolta életéből. Amikor már feladna minden reményt, hogy valaha is újra együtt legyen volt feleségével, Mayjel, elfogadja fiatal barátai segítségét, akik eközben életükben először megtapasztalják az igaz szerelmet. (ezt a port.hu-ról loptam)

Cast/Crew: Brett szerepében nem kisebb színészt, mint William Hurtot láthatjuk. Remélem legalább őt nem kell senkinek bemutatni...A feleségét, Mayt az indie filmeket kedvelők számára bizonyára jól ismert Maria Bello alakítja. Akinek az ő neve nem mond semmit, segítek: a Sakáltanyában ő volt a bár tulajdonosa. A fiatal párocskánk nöi tagja Kristen Stewart, akit ha valaki nem ismer a mai napig, az nem is ezen a bolygón él. Gordy megformálója Eddie Redmayne, akiről biztosan merem állítani: sokat fogunk még hallani. A filmben ugyan nem látható, de mégis talán a legnagyobb húzónevének számít a háromszoros Oscar-díjas producer Arthur Cohn.

Tehát a film. Előljáróban el kell mondanom, hogy aki nem szereti a roadmoviekat, az valószínűleg ezzel a művel sem tud majd mit kezdeni. (Én imádom őket, így elfogult lesz a "kritikám".) Próbálom magamat majd azért a már jól ismert öt pontomhoz (forgatókönyv, hang, látvány, színészek, rendezés) tartani, akkor nem szállok talán annyira el.
Kezdjük is a forgatókönyvvel. Valószínűleg sok embert zavar az is, hogy rendkivül lassan haladunk előre a történet során. És igazából mikor látod a filmet, nem feltétlenül tiszta minden, kell idő a megemésztéséhez. (De ahogy már említettem, én szeretem az olyan dolgokat, amiken gondolkodni kell, ha nem mindent raknak elém készen.) Tipikus esete annak, hogy a kevesebb néha több. A maga módján amúgy teljesen logikus a maga lassúságával, néha váratlan váltásaival. Több szálon fut ugyan a történet, de teljesen követhető marad az időbeli ugrásokkal is. És bár a szimbolizmust mindig is utáltam, mert suliban soha nem tudtam elemezni, itt örülök, hogy használják az elemeit. Ezt mondjuk nem tudom mennyire köszönhetjük a forgatókönyvírónak, mennyire a rendezőnek. Amúgy a forgatókönyv igaz történet alapján készült, az eredeti történetet egy városi legenda alapján Pete Hamill írta 1971-ben.
Hang...Itt igazából csak a zenét lehet megemlíteni, amiről konkrétan nem tudom, mi, de kellemes, dallamos, egyszerű, szabad, adja a roadmovie hangulatot.
Látvány. Hol is kezdjem? Louisiana, azon belül is New Orleans nekem a szívem csücske. És mivel roadmovieről van szó, tele van a film totalokkal a környékről. Ami gyönyörű. Imádom. Ott akarok élni. Tudom, hogy van olyan, akit zavar, de nekem kifejezetten tetszett a filmben alkalmazott színhasználat, ami olykor tényleg kékítés és sárgítás volt, de általában nem ok nélkül. (Ajánlom hogy miközben nézitek a filmet, figyeljetek a kék és sárga színek alkalmazására.)

Színészek. William Hurt egy zseni. (És DILF. Tudom: pfujj.)Maria Bello méltatlanul ismeretelen a nagyközönség előtt. Az a nő olyan természeteséggel jelenít meg a vásznon egyáltalán nem mindennapi belső viharokat, hogy jogatalannak érzem, hogy eddig mindössze két Golden Globe jelölésig jutott csak. kristen Stewartról nem nyilatkozom, úgyis tudjátok. Eddie Redmayneről pedig nem véletlenül írtam korábban, hogy sokat fogunk még hallani róla. Szerethetővé tett számomra egy kis know-it-all karaktert, akivel ha a való életben találkoztam volna, ki vitt volna a világból. Annyira irritáló a fellépése, hogy az ember gyakorlatilag elgondolkodik azon, hogyan lehet még életben, miért nem ölte még meg senki hirtelen felindulásból. Aztán ahogy halad előre a történet, olyan mintha belelátnál a fejébe, látnád az ő szemén keresztül a világot. És hirtelen már nem megölni akarod, hanem leülni vele beszélgetni. Ja, és imádtam a déli akcentusokat, még akkor is, ha nem mindig értettem meg.

Rendezés: Okos, megtervezett, elgondolkodtató, az érzelmekkel jól játszó, magával ragadó filmet siekrült Udayan Prasadnak összehoznia. Nem ismerem az eddigi munkáit, de ezzel sem fog világot megváltani. De nyilván nem is ez volt a cél. Jól összefogott, ötletes munka. És nem feltétlenül közhely a filmben az, amit egyesek annak gondolnak.

Összességében azt mondanám, hogy a The yellow handkerchief esetében egy tipikus amerikai roadmovieről van szó némi európai beütéssel. És a legtöbbet valószínűleg Louisiana államban élő, a Katrina után (aminek most volt nem régiben az 5 éves évfordulója) új életet kezdő emberek számára jelentheti. De szerintem mást is könnyen sírásra késztet..