Nem vagyok egy musical-fan, de az én fejemben ez a film nem is musical. Ez valami egészen más. Ez egy film feletti film. Az egyik kedvencem, senki ne álltassa magát azzal, hogy itt bármilyen objektivitás fog történni. Lehet, hogy azért, mert mi már egy jóval newabb generation vagyunk (az All that jazz 1979-ben készült, szal nem tegnap), de én erről a filmről nem sokat hallottam még másoktól. Anyukám mutatta meg még régen, de akkor kicsi is voltam, feliratos is volt, nem is értettem. Aztán egy elcseszett hajnalon belefutottam a Dunán kb, és bummm...
A rendező/koreográfus Bob Fosse (lásd még -> Kabaré) egy rendező/koreográfus végnapjairól készített filmet. A főszereplő, Joe Gideon az a típus, aki nem is kettő, hanem legalább négy végéről égeti a gyertyát. Bagó, pia, amfetamin és bigék minden mennyiségben. Jellemző a munkájához való viszonyát leíró kis párbeszéd:
- Oh, boy, do I hate the showbusiness.
- Joey, You love the showbuisness.
- That's right, I love showbuisness. I'll go either way.
Feketében mászkál, alapesetben cigi lóg a szája sarkából, igen, reggel a zuhany alatt is.. Majd bedob néhány gyorsítót, cseppent párat a szemébe, széttárja a kezét és bemondja a világnak:
"It's showtime, folks..."
Joe Gideon egy menő koreográfus és filmrendező New Yorkban. Épp a legújabb filmjén dolgozik, ami egy zenés-táncos darab. Ahogy megnézhetjük a film elkészítésének munkálatait, láthatjuk, amint Gideon élete történetének sarkalatos pontjait a Halállal, Angelique-el(Jessica Lange) beszéli meg. Azt, hogy az apja is csélcsap volt, ő pedig lepukkant kis bárokban kezdte táncos karrierjét, itt került olyan közeli kontextusba a nőkkel, hogy nem tudott "lejönni" róluk egészen élete végéig. Párhuzamosan halad a visszaemlékezés és a filmkészítés a történetben, válogatja a táncosokat, készíti a koreográfiákat, megcsalja a barátnőjét, elhanyagolja a lányát, éli egoista mindennapjait... De mindezt valahogy elnézzük neki, mert látjuk, hogy ami készül, az valami nagyon nagy ívű dolog lesz. Hát Istenem, művészember, na! Művészek mind bohém lelkek. Egy ekkora előadást összerakni nem kis stressz. A felolvasópróba egy nagyon erős jelent szerintem. Kívülről minden okénak látszik, de mi tudjuk, h gáz van, k.nagy gáz. Azért szertem nagyon azt a részt, mert pontosan azt jeleníti meg, amit én is éreztem, amikor (thx for God) nagyon ritkán, nagyon szarul voltam (betegség, ájulás, ilyesmi). Ahogy a visszaemlékező beszélgetések során egyre közelebb kerül Angelique-hez, Gideonunk bal karja néha zsibbad, néha becsúszik egy köhögőroham a napkezdésbe, de semmi baj, egy cigi és minden újra jobb lesz. Egészen addig, amíg be nem fektetik a kórházba...
Ahogy halad előre a sztori, kezd összeállni a Joe filmje a mi filmünkben, érezzük, hogy a főszereplőnk lába alól csúszik ki a talaj... Ez a kettősség nagyon jellemző a történetre. Ha valami nagyot akarsz alkotni, minimum, hogy bele kell halnod. Százezer fokon kell égni és alkotni ahhoz, hogy ne felejtsenek el.
A filmet színesítik a táncos-zenés részek, amik azért mások, mint a nyálfolyam musicalek, mert nagyon állat, jazzes zenékre adják elő a dolgokat, nagyon profi koreográfiákkal (amiket szintén a rendező, Bob Fosse készített), melyek között van extrém-félmeztelen-szexes meg édibédi-cilinderes-lépcsőnugrálós, de mind kurvajó. Fülbemászó a zene (egyik Oscar a kapott 4ből..) és mivel tudjuk, hogy melyik koreográfia megalkotása előtt mi történt Gideonnal, nagyon kifejezőek is a néző számára. A kórházi látomások és a nagy végső jelent külön-külön megérnének egy posztot. Az utolsó nagy fellépés díszlete eleinte nem tetszett, kisütötte a szemem a nagy fényár, a sok flitter meg minden, de aztán rá kellett jönnöm, hogy basszam.g a showbuisness az ilyen, nincs mit tenni, giccs az egész, ilyen egy utolsó nagy fellépés, amikor már látod azt is,ki hogy fog elfelejteni, kinek fogsz igazán hiányozni, mennyit értél. A legvége meg pont ellentétes ezzel a felhajtással, nemesen és egyszerűen fejezi be a filmet. Úgy, hogy nézzük a képet és közben szól a "There's no buisness like showbuisness" és meredünk magunk elé...
Ami miatt az All that jazz lenyűgözött engem, az az, hogy mennyire személyes. Tulajdonképpen ez Fosse önéletrajzi filmje. Egy nagyon gazdag élet és pályafutás története,szembenézés önmagával és szerintem nagyon nagy dolog, ha valaki ennyire őszintén, cinikusan, ironikusan és ennyire kifejezően adja ki magát az egész világnak. Azt, hogy mennyire önéletrajzi, mutatja ez a kép, amin Roy Scheider látható Joe Gideon szerepében, mellette pedig a zseniális Bob Fosse, és a nem gyenge hasonlóság. Szóval senki ne mondja, hogy esetleg vannak benne utalások a saját életéből. Nem. Ez Róla szól, és ez így van jól. (A film bemutatása után 8 évvel Fosse története pont olyan véget ért, mint a filmben Gideoné.)
Btw ő is végigdugta az összes táncosnőjét, köztük a filmben szereplő, Gideon barátnőjét alakító Ann Reinkinget is.
A halál belengi az egész filmet, mindenhol ott van a fehér ruhás nő, Angelique képében, aki közel akar kerülni a férfihez, el akarja csábítani, meg akarja csókolni...A készülő filmben van egy jelenet, amikor egy komikus a halálról beszél, a szintjeiről, mint pl. a düh, tagadás, egyezkedés, belenyugvás.. Milliószor újravágják ezt a jelenetet, Joe sosem volt teljesen elégedett vele. Egészen mélyen beleláthatunk Fosse lelkébe azzal, ahogy ábrázolja a halálhoz való, egészen egyedi viszonyát. Végig a showbuisness-szel takarózik, nem halhat meg, akkor nem mutatnák be a filmet, csődbe menne a produkció, neki ezért kell élnie, amúgy tesz az egészre. Persze azért a vége felé megjelenik egy egészen apró, ám nem elhagyagolható másik érzés is a túlvilággal kapcsolatban - mégpedig a félelem... Ami mindenkiben benne van ezzel a témával kapcsolatban.
Akit nem kap el a gépszíj, annak lehet unalmas és érthetetlen lesz, de aki ráharap az ízére, az meg fogja nézni újra meg újra, mert egyre mélyebb rétegeket lehet benne felfedezni. Az a probléma, hogy ez egy annyira összetett film, nehéz világosan összefoglalni, de megpróbáltam. Ez komolyan egy MUST SEE! 4 Oscar-díj jelen esetben teljesen reális. A Kabaréról zengjen ódákat valaki más, de berakok még egy képet Bob Fosse-ról, mert azt a SZENVEDÉLYT, ami ebben a filmben van, ami belőle jött, azt nem lehet betűkkel leírni. Látni kell a táncait.. és ez a kép talán kicsit közelebb visz hozzá...
A rendező/koreográfus Bob Fosse (lásd még -> Kabaré) egy rendező/koreográfus végnapjairól készített filmet. A főszereplő, Joe Gideon az a típus, aki nem is kettő, hanem legalább négy végéről égeti a gyertyát. Bagó, pia, amfetamin és bigék minden mennyiségben. Jellemző a munkájához való viszonyát leíró kis párbeszéd:
- Oh, boy, do I hate the showbusiness.
- Joey, You love the showbuisness.
- That's right, I love showbuisness. I'll go either way.
Feketében mászkál, alapesetben cigi lóg a szája sarkából, igen, reggel a zuhany alatt is.. Majd bedob néhány gyorsítót, cseppent párat a szemébe, széttárja a kezét és bemondja a világnak:
"It's showtime, folks..."Joe Gideon egy menő koreográfus és filmrendező New Yorkban. Épp a legújabb filmjén dolgozik, ami egy zenés-táncos darab. Ahogy megnézhetjük a film elkészítésének munkálatait, láthatjuk, amint Gideon élete történetének sarkalatos pontjait a Halállal, Angelique-el(Jessica Lange) beszéli meg. Azt, hogy az apja is csélcsap volt, ő pedig lepukkant kis bárokban kezdte táncos karrierjét, itt került olyan közeli kontextusba a nőkkel, hogy nem tudott "lejönni" róluk egészen élete végéig. Párhuzamosan halad a visszaemlékezés és a filmkészítés a történetben, válogatja a táncosokat, készíti a koreográfiákat, megcsalja a barátnőjét, elhanyagolja a lányát, éli egoista mindennapjait... De mindezt valahogy elnézzük neki, mert látjuk, hogy ami készül, az valami nagyon nagy ívű dolog lesz. Hát Istenem, művészember, na! Művészek mind bohém lelkek. Egy ekkora előadást összerakni nem kis stressz. A felolvasópróba egy nagyon erős jelent szerintem. Kívülről minden okénak látszik, de mi tudjuk, h gáz van, k.nagy gáz. Azért szertem nagyon azt a részt, mert pontosan azt jeleníti meg, amit én is éreztem, amikor (thx for God) nagyon ritkán, nagyon szarul voltam (betegség, ájulás, ilyesmi). Ahogy a visszaemlékező beszélgetések során egyre közelebb kerül Angelique-hez, Gideonunk bal karja néha zsibbad, néha becsúszik egy köhögőroham a napkezdésbe, de semmi baj, egy cigi és minden újra jobb lesz. Egészen addig, amíg be nem fektetik a kórházba...
Ahogy halad előre a sztori, kezd összeállni a Joe filmje a mi filmünkben, érezzük, hogy a főszereplőnk lába alól csúszik ki a talaj... Ez a kettősség nagyon jellemző a történetre. Ha valami nagyot akarsz alkotni, minimum, hogy bele kell halnod. Százezer fokon kell égni és alkotni ahhoz, hogy ne felejtsenek el.
A filmet színesítik a táncos-zenés részek, amik azért mások, mint a nyálfolyam musicalek, mert nagyon állat, jazzes zenékre adják elő a dolgokat, nagyon profi koreográfiákkal (amiket szintén a rendező, Bob Fosse készített), melyek között van extrém-félmeztelen-szexes meg édibédi-cilinderes-lépcsőnugrálós, de mind kurvajó. Fülbemászó a zene (egyik Oscar a kapott 4ből..) és mivel tudjuk, hogy melyik koreográfia megalkotása előtt mi történt Gideonnal, nagyon kifejezőek is a néző számára. A kórházi látomások és a nagy végső jelent külön-külön megérnének egy posztot. Az utolsó nagy fellépés díszlete eleinte nem tetszett, kisütötte a szemem a nagy fényár, a sok flitter meg minden, de aztán rá kellett jönnöm, hogy basszam.g a showbuisness az ilyen, nincs mit tenni, giccs az egész, ilyen egy utolsó nagy fellépés, amikor már látod azt is,ki hogy fog elfelejteni, kinek fogsz igazán hiányozni, mennyit értél. A legvége meg pont ellentétes ezzel a felhajtással, nemesen és egyszerűen fejezi be a filmet. Úgy, hogy nézzük a képet és közben szól a "There's no buisness like showbuisness" és meredünk magunk elé...
Ami miatt az All that jazz lenyűgözött engem, az az, hogy mennyire személyes. Tulajdonképpen ez Fosse önéletrajzi filmje. Egy nagyon gazdag élet és pályafutás története,szembenézés önmagával és szerintem nagyon nagy dolog, ha valaki ennyire őszintén, cinikusan, ironikusan és ennyire kifejezően adja ki magát az egész világnak. Azt, hogy mennyire önéletrajzi, mutatja ez a kép, amin Roy Scheider látható Joe Gideon szerepében, mellette pedig a zseniális Bob Fosse, és a nem gyenge hasonlóság. Szóval senki ne mondja, hogy esetleg vannak benne utalások a saját életéből. Nem. Ez Róla szól, és ez így van jól. (A film bemutatása után 8 évvel Fosse története pont olyan véget ért, mint a filmben Gideoné.)
Btw ő is végigdugta az összes táncosnőjét, köztük a filmben szereplő, Gideon barátnőjét alakító Ann Reinkinget is.
A halál belengi az egész filmet, mindenhol ott van a fehér ruhás nő, Angelique képében, aki közel akar kerülni a férfihez, el akarja csábítani, meg akarja csókolni...A készülő filmben van egy jelenet, amikor egy komikus a halálról beszél, a szintjeiről, mint pl. a düh, tagadás, egyezkedés, belenyugvás.. Milliószor újravágják ezt a jelenetet, Joe sosem volt teljesen elégedett vele. Egészen mélyen beleláthatunk Fosse lelkébe azzal, ahogy ábrázolja a halálhoz való, egészen egyedi viszonyát. Végig a showbuisness-szel takarózik, nem halhat meg, akkor nem mutatnák be a filmet, csődbe menne a produkció, neki ezért kell élnie, amúgy tesz az egészre. Persze azért a vége felé megjelenik egy egészen apró, ám nem elhagyagolható másik érzés is a túlvilággal kapcsolatban - mégpedig a félelem... Ami mindenkiben benne van ezzel a témával kapcsolatban.
Akit nem kap el a gépszíj, annak lehet unalmas és érthetetlen lesz, de aki ráharap az ízére, az meg fogja nézni újra meg újra, mert egyre mélyebb rétegeket lehet benne felfedezni. Az a probléma, hogy ez egy annyira összetett film, nehéz világosan összefoglalni, de megpróbáltam. Ez komolyan egy MUST SEE! 4 Oscar-díj jelen esetben teljesen reális. A Kabaréról zengjen ódákat valaki más, de berakok még egy képet Bob Fosse-ról, mert azt a SZENVEDÉLYT, ami ebben a filmben van, ami belőle jött, azt nem lehet betűkkel leírni. Látni kell a táncait.. és ez a kép talán kicsit közelebb visz hozzá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése